Könyvek

Bónis Samu: Megmondom őszintén, kedves húgom-asszony. De csak halkan, hogy senki meg ne hallja. Te se ijedj meg. (Egész halkan Bónisné felé.) A magyar Szent Korona. (Közben újult erővel hallatszik a hóviharos szél zúgása.)
Bónisné: (izgatottan) Ide be ne hozzák kegyelmetek! Kegyelmeteket szívesen, szeretettel látjuk vendégül, de azt be ne hozzák a mi kastélyunkba. Még a pincébe se engedem levinni.                                                                                                                               

Bónis Samu: No, szépen vagyunk! Csak ma éjszakára. Holnap tovább visszük. Debrecenbe. Kossuth küldi, Kossuthhoz visszük.

Bónisné: Küldheti akárki és viheti akárhová. De velem egy fedél alatt nem lehet.

Bónis Samu: Hát mi kifogásod van ellene, édes húgám? Miért haragszol rá olyan nagyon?

Bónisné: Hát hogyne irtóznám tőle? Éppen elég szerencsétlenség volt miatta családunkban. Kristóf ősömet is, aki turóci alispán volt, az ónodi országgyűlésen, amikor a Habsburg-házat trónvesztetté nyilvánították és II. Rákóczi Ferencet fejedelemmé választották, Rákóczi jelenlétében, azért mert a Habsburgok koronája védelmében kikelt a fejedelem ellen, a felbőszült rendek, élükön  Bercsényivel, karddal össze-vissza szabdalták, aztán harmadnapra, a gyűlés ítéletéből tüzes vassal kínozták meg, utána meg fejét vették. És csak azért, mert a korona védelmére kelt. Hát én nem akarom a Habsburgok koronáját védeni, nem akarom, hogy reám is, a mi házunkra is szerencsétlenség, borzalom és rémület származzék belőle. Megértették kegyelmetek? (nagy nyomatékkal) Nem  engedem be hozzánk. Kegyelmeteket, amint mondtam, szívesen látom, de ezt vigyék innen. De azonnal!

Jelen interjúalanyaim szülőföldjükön és a nagyvilágban egyaránt bizonyították tehetségüket, bárhova vetette is őket a sors. Úgy maradtak meg önmaguk, és tartották meg magyar identitásukat, hogy olykor messze kerültek hazájuktól – legtöbb esetben valamilyen kényszer folytán. Akár Erdélyből települtek ki, akár Magyarországtól kerültek távolabb, magyarságukat soha nem vetkőzték le.
Egyik interjúalanyom a hátizsákról beszél, amely üresen nehéz. Az én értelmezésemben ez azt jelenti, hogy ha nem cipelünk magunkkal álmokat, vágyakat, ha átmegyünk az életen anélkül, hogy valakiben vagy valahol bármilyen kis nyomot hagynánk, akkor nemcsak a batyu nehéz, de az egész élet is értelmetlen. Az üres hátizsák nyomja a vállat, hiszen a semmi súlya irtózatosan nagy lehet. Ez a veszély nem áll fenn azok esetében, akiket kérdeztem: valamilyen módon mindegyikük letett valamit az élet közös nagy asztalára, bárhol is éljen a nagyvilágban és bármilyen hivatása is legyen.

Mert az ember megszenteli ugyan a helyet, de a hely is nemesíti őt. Negyed század Barta László életéből, a feleszméléstől a megismerésig, egy korszak, amely magába foglalja a rövidnadrágot, a diákegyenruhát és a munkásmundért is. A szerzővel együtt én is vallom, hogy kevés meghatározóbb dolog van az életben annál, mint hogy honnan indultunk, hol cseperedtünk fel, kik vettek körül,
és tőlük mit tanultunk. Génjeinkben benne van minden, ami előttünk volt, és utódaink is öröklik mindazt, amit mi szedünk fel a göröngyös utunkon.

Jelen kötet tartalmazza a teljes anyagot, amit Ötvös Béla „a megérdemelten fejlődő Ady-kultusznak” dedikál. Szándékával ellentétben, neki sem sikerül mindig elválasztania a költőt az embertől, sem pedig az embert a költőtől és mint minden alkotó zseni, Ady aligha választotta szét hétköznapi életélményeit alkotói tevékenységétől. Erről tanúskodik a könyv is, ami nem csak Ötvös, de sok más kortárs véleményét is magába foglalja.

Visszagondolok az én kedves Debrecenemre, ahol ifjúságom több évét töltöttem. És ahogy most visszatekintek a múltba s keresek egy majdnem léha, majdnem könnyelmű, hosszú fekete hajú, mindig lázasan tevékenykedő, események, hírek után futkosó fiatalembert, aki széles karimájú kalapjában rótta mindig ennek a városnak tágas, fasoros utcáit, és könnyelmű éjszakázásai után úgy elaludt egyszerű és sivár albérleti szobájában, hogy volt esztendő, amikor öt hónapon át sohasem látott napfényt, mert mindig hajnalban, vagy hajnal után tért nyugovóra és este meg akkor ébredt fel, amikor már a napfény – ha volt – régen elbújt valahol az égbolt nyugati peremén túl, és már esti fénybe borult a város. Mondom: ha most visszatekintek a múltba, ha odaképzelem magamat az ősrégi cívisváros házsorai közé, hiába keresem ott önmagamat és hiába keresem magát a régi várost is, hiába keresem ennek a városnak kedves romantikáját, már nem találom sehol...

Ez hát nem zsidó-, de nem is keresztény-ügy, ez egész Európa, sőt az egész földkerekség minden kultúremberének ügye, amelyet ily történelmi dokumentumok segítségével lehet csak megismerni és talán örök időkre felszámolni.
    Ez a könyv, azonkívül, hogy történelmi dokumentum, az apai szeretet himnusza is. Szinte első lapjától az utolsóig végigvonul rajta a fia életét féltő, azért aggódó és fiáért saját életét is feláldozni kész apa végtelen szeretete, amely valóban csodákat művelt, és minden akadályon át győzedelmeskedő, mérhetetlen, szinte csodatevő akaraterőt jelent.
    Ez a könyv voltaképpen egyéni élmények tükörképe, de ugyanakkor kaleidoszkópja azoknak a kisebb-nagyobb, szörnyűbb vagy kevésbé szörnyű eseményeknek, amelyek még a rettenetes testi és lelki szenvedések között is élesen figyelő ember és nem utolsósorban: tehetséges elbeszélő meglátásainak prizmáján keresztül, bár nem csillogó, hanem sötét, sőt fekete színek tömegével váltakoznak lelki szemeink előtt, és amelyek hol borzadállyal, hol meg az emberi gyarlóság fölötti felháborodással vagy éppen megvetéssel töltenek el bennünket. 
Nagyvárad, 1947, Ötvös Béla

Kívánatos, hogy ez a hiánypótló, átdolgozott módszertani útmutató kéznél legyen mindenütt, ahol magyar iskolák vagy magyar tagozatok működnek. Ugyanakkor állítson örök emléket a két eltávozott szerzőnek. Schneider N. Antal tanár úrnak, aki a nagyváradi tanítóképzőben szerzett 25 éves tapasztalatával és tudásával gazdagította az anyagot, illetve volt osztálytársamnak, Erdei Ferencnek, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum „tanító bácsijának”.

A péri népszokások gyűjtését 1971-ben kezdtem, 1980-ig, majd 1992-1993-ban folytattam, 2018-2020-ban kiegészítet-tem a feldolgozott anyagot. A népszokásokat két nagy cso-portba soroltam:
– a naptári év jeles napjaihoz fűződő szokások
– az emberi élet ünnepei a bölcsőtől a koporsóig.

A kollográfiák megkapó, élénk színekben pompázó világának s a pasztellek és vegyes technikával készült munkák sejtelmesen sokat
ígérő, spontánul hömpölygő, a szürkék megannyi változatát felvonultató parádés felhozatalának kontrasztja adta meg a tárlat
egészének sajátos hangulatát. S bár a kollográfia ugyancsak aprólékos, hosszadalmas előkészületet igénylő technika, a bemutató egészét mégis egyfajta, talán a művész alkatából is fakadó, játékos könnyedség lengte be. Az a jellegzetes spontaneitás, amely valamennyi alkotásából sugárzik.

Németh Júlia: Kontrasztok és fantáziajátékok
csendzónában – Szabadság, 2018. február 9.

Egy kávéházban, ahol talán legzajosabb az élet, ahol éjszakánként víg zeneszó mellett durrognak a pezsgős palackok és amely egyben a bohémek kedvenc tanyája, egy sarokasztalnál újságírók ülnek. Munkájukat befejezték és most feketére gyűltek össze, amely mellett egy-két órát elbeszélgetnek. Mindegyiknek van valami mondanivalója. Hol egyik, hol másik beszél el egy történetet, amely vele esett meg, vagy amelyet megírt lapjában.
Mennyi dráma, mennyi tragédia kerül tollukra! Mennyi érzésről beszélnek, mennyi érzés rázza meg lelküket, mely lassanként edzetté válik, de sohasem lesz érzéketlen. Az újságíró szíve és lelke örökké érzésekkel van tele és ezért tud szilárd, elhatározott lenni. Egyik érzés hatalmasabb lelkében, mint a másik, és ha az egyik erejét, öntudatát csökkentené, a másik védbástya gyanánt áll és ő ismét az erős lelkű újságíró. Így van aztán, hogy egy igazi újságíró lelke egész világot ölel fel…

Szibériai hadifogságából sok évvel ezelőtt hazatért ismerősöm elmondta nekem, hogy a hadifogságban átélt, regényesen érdekes szenvedésit szeretné az utókor számára nyomtatásban megörökíteni, azonban nem tollforgató ember és ezért nem volna képes jól megszerkesztett mondatokban leírását adni élményeinek. De mint jó megfigyelő, pontosan el tudja mesélni az eseményeket és ha vállalkozom leírására, örömmel adná meg az adatokat. Napokon át gyakran órákhosszat mesélte, feltett kérdéseim alapján, élményeit és én azokat valóban nem csak nyomtatásban való megörökítésre méltóaknak és sok helyen valósággal történelmi jelentőségüeknek, hanem izgalmasan érdekfeszítő regénytémának találtam.